2012. február 9., csütörtök

Roger Macbride Allen: Utópia

Az Asimov által megálmodott űrlakó-telepes viszályok, valamint a három törvény világába mindig nyugodtan merültem bele (valósággal hazatértem érzésem van a lapjai között), még akkor is, ha pusztán az Asimov-nyomán kitétel volt csak olvasható a borítón. Allen Kalibán-Infernó-Utópia trilógiájában nem csalódtam, egyedül az alapítványok folytatása-kiegészítése sorozatból okozott szinte fizikai fájdalmat pár folytatás (bár tervezem, hogy adok neki még egy esélyt valamikor a távoli jövőben, mert lehet, hogy az időzítés volt a rossz, amikor kézbe vettem őket).

A trilógia befejező sztorija ezúttal nem az űrlakó-telepes ellentéteket fokozza-bogozza tovább, hanem a terraformálás, az ökoszisztéma témakörét bontja ki, ami alapvetően egy izgalmas, és emellett elég ritkán megvitatott szelete a science-fiction műfajának (vagy rosszul választok olvasmányokat).
Öt év telt el Alvar Kresh elődjének halála óta, a terrafomálási munkálatok gőzerővel folynak Infernón. Azonban hiába az összefogás, hiába ölik bele telepesek, űrlakók, újtörvényes robotok együttes erővel minden energiájukat, kifutottak az időből. Az éghajlat annyira rosszra fordult, a növényi és állati élet annyira a kihalás szélére került, hogy nem fogják tudni azelőtt helyreállítani az egyensúlyt, mielőtt végleg felbomlik, és a bolygó lakhatatlanná válik. Az igazságnak – hogy elkéstek – pusztán kevesek vannak tudatában, de ennek ellenére folytatják a tervet: a munkálatokat két mesterséges, hatalmas intelligencia irányítja, két szuperagy: az űrlakó tervek szerint készült háromtörvényes, testetlen pozitronrobot, valamint egy telepesek gyártotta, személyiség és törvények nélküli szuperszámítógép.
Infernó éghajlati problémáinak egyik fő eleme a bolygó geológiai tulajdonságaiban rejlik: a gyarmatosítás, az eredeti terraformálás idején – pénz- és időkímélés! – csupán terv maradt, hogy miután elárasztották vízzel a déli részeket, ezáltal a bolygó egyetlen óceánnal körülvett kontinens, a Terra Grande lett, egy északi sarki tengert is létrehozzanak, amelyet egy hatalmas csatornával összekötve a déli víztömeggel, a hideg-meleg áramlások természetes módon szabályozzák a hőmérsékletet. Ez csupán terv maradt annak idején, így most Infernónak szembe kell néznie egy pusztító jégkorszakkal. Az északi sark pusztán jégvilág, a Terra Grande sivatagosodik, pusztul az élővilága, a déli óceán egyre sekélyebb. A csatornát kiásni normál módon már nincs idő, mielőtt elkészülne, Infernó lakhatatlanná válik.
Egy véletlen, és egy nagyra vágyó elme – bizonyos Lentrall – ötlete adja a megoldás kulcsát a kormányzó, Alvar Kresh kezébe. Lentrall a Hógolyóterven dolgozik – fényes, vagyis főként jégből álló – üstökösöket fognak be, darabolnak fel, és juttatnak a légkörbe, ezzel növelik Infernó páratartalmát. A férfinak szemet szúr egy sötét – vagyis főként kőzet – üstökös, amely számukra nem lenne hasznos, de ötletet ad neki egy merész, és első pillantásra öngyilkos tervhez. Lentrall úgy véli, ha a Grieg-üstököst hajtóművekkel pályamódosításra késztetnék, majd robbanótöltetekkel feldarabolnák, és darabjait mértani pontossággal egymás utáni becsapódásra kényszerítenék, azok sorban az Infernó testébe robbanva, a nyomukban keletkezett kráterekkel – némi minimális utómunkával – megvájnák a szükséges csatorna medrét. A sarki jégsapka megolvadna, beindulnának a tengeráramlatok, és Infernó éghajlata egy-kétszáz éven belül teljesen helyreállna.
Két lehetősége van Infernó népének: vagy beletörődik hazájának lassú pusztulásába, vagy megkockáztatja, hogy egyetlen rossz számítással, egyetlen be nem tervezett hiba folytán az üstökös darabjai rossz helyre esnek, a nem vártnál nagyobb pusztítást végeznek. Az űrlakó nép nem egy kockázatvállaló típus: évszázadok teltek el úgy, hogy a robotok folytonos babusgatása és szolgálata beléjük ültette a változásra való képtelenséget. És most vagy a biztos, lassú kihalás, vagy a bizonytalan, gyors vég (amelyben ott a lehetőség a sikerre, az új kezdetre) vár rájuk.
Alvar Kresh az üstökös mellett dönt, de akadnak Infernón sokan, akiknek nem tetszik, hogy a kormányzó a fejükre akarja pottyantani a Grieget. Az újtörvényes robotok városa – a Valhalla – éppen a becsapódás tervezett középpontjában, az Utópia régióban fekszik, és hiába a kitelepítés, Prosperónak, az újtörvényesek vezetőjének feltevései szerint az infernóiak számára kapóra jönne a katasztrófa, hogy megszabaduljanak tőlük. Simcor Beddle, a vasfejűek főnöke a saját kis politikai játszmáira akarja felhasználni az eseményt, Lentrall pedig – ahogy a terv közeledik a megvalósulás felé – egyre inkább tisztában lesz a benne rejlő óriási veszélyekkel, és a terve hajdani atyja saját ötlete ellen fordul. Mindezek tetejébe az egész munkát egy háromtörvényes robotagy vezérli, aki azért nem kerül elsőtörvényes krízisbe a munkálatok során, mert a tervezői azt hazudták neki, hogy a probléma pusztán elméleti jellegű: Infernó népe, az esemény, és mind-mind az emberek nem többek szimulációnál. Ám a kormányzó személyi robotja, Donald, a végkifejlet előtt – szintén első törvényes konfliktus által hajtva – közli az igazságot a szuperaggyal, hogy nem elméleti, hanem valós emberéletek forognak kockán…
Ami nagyon ott van:
A terraformálás, egy-egy idegen világ emberivé formálása nagyon izgalmas téma, szívesen olvastam róla. Sőt, szívesen találkoznék sűrűbben vele, más-más problémákkal, más-más megoldási lehetőségekkel. Ezért jár egy hatalmas plusz pont az írónak.

Hadd kötekedjem kicsit:
Az űrlakók ismét bebizonyították, mennyire függnek rabszolgáiktól, de azért nem hittem volna, hogy annyira korlátoltak, hogy egyáltalán felmerül bennük egy háromtörvényes robotot megbízni olyan munkálatokkal, ahol óhatatlanul veszélybe kerülnek emberi életek. A három törvény által irányított elme csak a jelenben képes gondolkozni, egy háromtörvényes soha nem fog tudni mérlegelni: ha választania kell egy jelenlegi minimális kockázat/veszteség – jövőbeli nagyobb veszteség elhárítása között, csak a kézzelfogható veszéllyel fog törődni.
Khm… Alvar Kresh és Fredda Leving. Nem tűntek házasoknak, úgyhogy nem értem, az író miért eskette össze őket, ha aztán olyan langyos volt mindvégig a kapcsolatuk, mintha még mindig csak együtt dolgoznának egy ügyön.
És Kalibán, Kalibán, Kalibán… sokkal többet szerettem volna vele találkozni a regényben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése