Könyvbemutató a Sárkánytűzben

A Delta Vision Kiadó november 29-én (pénteken), 18 órai kezdettel dedikálással egybekötött megjelenési könyvbemutatót tart, kötetlen író-olvasó beszélgetéssel a budapesti Sárkánytűz boltban (1092 Budapest Ferenc körút 40.). 

Az esemény részletes ismertetője itt. 

Mindenkit szeretettel várok! 

Fiat lux!

A Gender krónikák második részének várható megjelenése: november 26.

2124-re az Egyesült Országok Szövetségének vezetői elérkezettnek látják az időt, hogy eltöröljék a demokrácia látszatát is, és egy agymosott zsoldosokból álló szervezet segítségével totális diktatúrát teremtsenek. Ebbe a háborúba rángatják bele a különleges képességekkel rendelkező exprogramozót, JJ-t, akinek a feladata megfejteni a pavonisok által hátrahagyott elektronikus nyomokat; valamint a sikerre áhítozó tudóst, Benjamint, akit egy biológiai fegyver létrehozásával bíznak meg. Mindeközben a Földről elmenekült, és lakható bolygót tizenhat éve hiába kereső száműzöttek között zúgolódások törnek ki, és a vezető, Sandra Manul a szerveződő lázadók között kénytelen szembenézni a saját fiával is.

A Gender krónikák második kötete két párhuzamosan alakuló társadalomba kalauzol, amelyek fejlődése más-más irányba vezet: az egyik egy patriarchális, tekintélyelvű önkényuralom alapjait fekteti le, ahol nincs választási lehetőség, megszűnik az egyén és a szabad akarat, a másik viszont felvillantja a lehetőséget egy új, fejlettebb kultúra alapjainak megszületésére.

Gender krónikák II. - Exodus (Tesztolvasói vélemény 2.)

A véleményt köszönöm @Röfipingvinnek!

Nyomokban cselekményleírást tartalmazhat...

Ötödik regényem volt Sansától, így talán mondhatjuk, hogy sejtettem mire számíthatok.
A Gender krónikák második kötete még mindig nem ízig vérig sci-fi, de a történet két nagy szálából az egyik már az űrben 16 éve új hazát kereső űrhajón játszódik. Itt követhetjük Sandra és fia, Robert szemszögét. A másik szál a Földön játszódik, tizenhat évvel később, mint ahogy A menekülés éve véget ér. Itt egy bizonyos dr. Benjamin szemszögét, és egy igen érdekes lány, JJ karakterét, nézőpontját ismerjük meg. Illetve az ő szemükön keresztül a Föld jelenlegi társadalmát és vezetését,
Én a Csodaidők óta nagyon szeretem a több karakterközpontú, több szemszögben írt történeteket. Itt rögtön kapunk is négyet. Különösen tetszett JJ és Sandra szemszöge. Robert, a kamasz rendkívül élethű módon bosszantó, kb 5 percenként elláttam volna egy két anyai pofonnal jótanáccsal, és Benjamin, akinek döntései mögött az esendő ember húzódik.

Bert (Robert Manul)

A történet kicsit döcögve indul el, de a későbbiekben már gördülékenyen, gördülékenyebben halad előre, minden fejezetben másért izgulsz, más más tettei miatt döbbensz le, vagy éppen kapsz sikítófrászt. És talán itt még meg is szerethetsz egy-két karaktert. Százalékosan nagyobb esélyed van rá, hogy nem kerül a föld alá három méterrel, vagy nem fagy meg és robban atomjaira a világűrben. A befejezés szerintem remek, így kerekké válik a történet. Ellenben jó íróhoz méltón Sansa hagy nyitva szálakat, melyek miatt az ember a falat kaparja kínjában, hogy nem tudja folytatni rögtön azonnal.

Köszönöm a lehetőséget, hogy előolvasója lehettem a GK2-nek! :)(:

Gender krónikák II. - Exodus (tesztolvasói vélemény 1.)

A véleményt köszönöm Leoninak :)

"Egyetlen szerencsém (vagy szerencsétlenségem) az volt, hogy Sansa szinte fejezetenként csepegtette-adagolta nekem, így eltartott egy hétig. De hogy milyen komoly elvonási tüneteket éltem át, azt senki nem tudja:) Ezzel azt hiszem, már el is árultam a véleményemet.

A négy nézőpontkarakter közül abszolút kedvencem a vagány főhős, JJ lett. Ő egy antiszociális zseni, egy programozó lány rengeteg bunkó, de szerethető megnyilvánulással. Szeretne elvegyülni, de képességeinél fogva képtelen nem kitűnni a tömegből. Igazi csodabogár, érzékeny lélekkel. Persze jól titkolja, de a narrátor helyenként nem kíméli meg az olvasót a lelkizős részektől sem, és milyen jól teszi! Egyes karakterek ettől válnak szerethetővé. JJ  mellett még jócskán akadtak szimpatikus mellékszereplők, így nem véletlen, hogy amikor Sansa először mondta, hogy "itt-ott ideje elvarrni a szálakat", vadul aggódni kezdtem pár ember életéért.

JJ (Julia Jenysen)

A baljós előérzet jogos volt, ugyanis a regény utolsó harmadában már alaposan megfogyatkozott szereplőgárdával, de annál izgalmasabb jelenetekkel folytatódott a történet, le sem tudtam tenni. Az írónőtől jól megszokott brutálisan érzékletes és plasztikus leíró részekből nincs hiány, volt pár oldal, aminek olvasása közben állítólag látványosan lesápadtam. És végre, végre választ kaptam megannyi fel nem tett kérdésre, kiderült, hogy SPOILER!!! Legyalulta a térképről Magyarországot:), hogy honnan indultak a Lonecatek, miből ered az új hit, milyen volt Sandra anyaszerepben, hogy a mandulapárlat igenis kesernyés, ellentétben az amarettóval, hogy senki nem játszhat Istent büntetlenül még egy alternatív valóságban sem, és kicsit ráébresztett arra is, hogy milyen jó nekünk itt és most. :)

Köszönöm, élmény volt!"

84. Ünnepi Könyvhét - Dedikálás

Június nyolcadikán délután kettő és négy között dedikálok a Vörösmarty téren, a Delta Vision standjánál (98-as pavilon).


Mindenkit szeretettel várok.

A kiadó facebook eseménye.

A molyos esemény.

Gender krónikák I. - A menekülés éve

Az utóbbi hónapokban kissé elmaradtam mindennel, egy részét most pótolom (nem, nem a novella folytatását, az még várat magára - jelenleg a Gender krónikák második részén dolgozom). 

Június hatodikán megjelenik az első rész a Delta Vision gondozásában, A menekülés éve már előrendelhető a kiadónál:

A menekülés éve

FFG és Liliane Evans már meg is előztek a hírrel :)

A borító:

Fülszöveg:

A XXII. században az emberiség több álma is valóra válik: létrejön az Egyesült Országok Szövetsége, amely a világ összes államát egységbe tömöríti, és megtörténik a kapcsolatfelvétel egy értelmes idegen fajjal is. Úgy tűnik, az emberiség beléphet az aranykorba, de ez csak a látszat. A Szövetséget üzleti érdekek kusza hálója szövi át, és a vezetők legtöbbjének egyetlen célja van: mindenkit engedelmes bábbá formálni.
Ebben a világban éli a gazdag, unatkozó feleségek felszínes mindennapjait Sandra Manul, akiről csak kevesen tudják, hogy valójában a múltja elől keresett menedéket a magas rangú Ítélő, James mellett. Miközben az árnyak, amelyek elől elfutott, utolérik, olyan döntéseket kell meghoznia, amelyek nem csak a saját, hanem az egész emberiség sorsát megváltoztatják.
A Gender krónikák első kötete, A menekülés éve bevezető egy olyan világba, ahol a hagyományos nemi szerepek és az egyensúlyi társadalom ütközik össze egymással – mindez pedig egy olyan jövőben történik, amely akár könnyen valósággá is válhat.

Adj egy katonát! (3)

A kijárat felé tartott, nem érzett már késztetést arra, hogy valami olvasnivalót vadásszon magának a közös gépek egyikéről. Aztán az üvegajtó előtt megtorpant. A fenébe is, ha ilyen lelkiállapotban megyek haza, garantáltan összekapok Andival. A csaj kiszúrja kilométerekről, ha valami nincs rendben vele, és a nyugtatási kísérleteivel csak olajat öntene a tűzre. Szüksége van egy kis magányra, hogy összekaparja azt a közönyös álarcot, amely többnyire megóvta attól az idegeken remegő feszültségtől, amely mindenkire jellemző az utóbbi időben. A következő lépés helyett hátraarcot csinált, és a társalgó felé indult – nem hagyja, hogy ezek a kicsinyes marakodások belerondítsanak a napirendjébe, és főleg azt nem engedi, hogy megmérgezzék a kapcsolatát. Leül szépen a gép elé, és amíg megnézi, mi az, amit talán érdemes átmásolnia a pendrive-ra, addig vesz pár mély lélegzetet, és kiveri a fejéből ezt az egészet. Aztán hazamegy, és alszik végre egy nagyot.

Úgy követte a tervet, mintha ez lenne az egyetlen megoldás: ragaszkodni az eredeti elképzeléseihez akkor is, ha a társalgóban esetleg ugyanilyen ütközések várnak rá. Majd legfeljebb… Nem vesz róluk tudomást, vagy legalább megpróbálja.

A társalgóba benyitva szabályosan megkönnyebbült a csendtől, amely fogadta. A félfallal kettéosztott, barátságos színekkel berendezett szoba kihaltan is a nyugalom illúziójával ajándékozta meg. A szoba első felét elfoglaló nagy asztal, a székek barna árnyalatai, az otthagyott kártyák-társasjátékok azt hazudták neki, hogy a világ nem őrült meg, hogy akármikor kiléphet a kapun, és odakint az utakon rohanó autókat, nyüzsgő városokat talál. Ujjbegyével a helyiség hátsó része felé tartva hozzáért a széktámlához, a régi világ utolsó emlékeztetőinek egyikéhez.  

A hátsó, tágasabb helyiség kaotikus látványt nyújtott, mintha minden egyes Bárkalakó hozzátette volna a maga kis szórakozási fogalmához társított tárgyat. Az egyik sarokban néhány számítógépasztal gépekkel, nem messze tőle egy ezeréves flipper, de akadt itt lehajtható, falba csavarozott pingpongasztal, és egy régi hi-fi is négy hatalmas, felbotlásveszélyes drótjaival tekergő, összevissza elhelyezett hangfallal. Itt megtört az egyedüllét káprázata, de Andris egy cseppet sem bánta. A nő, akit megpillantott a válaszfal takarásában egy darabka normális világ volt, még akkor is, ha a világvége előtt, nélkül sosem találkoztak volna egymással.

Andris köszönt, Zsú válaszul intett, de nem fordult felé, a dartstáblát méregette, és a baljában féltucatnyi hegyet táncoltatott.

A fiú leült a Zsúhoz közelebbi géphez, bekapcsolta, bedugta a pendrive-ot, de nem állt neki a dokumentumok, videók között keresgélni, hanem hátrafordult a székkel, és a nőt figyelte. Közelebb járhatott a hatvanhoz, mint az ötvenhez, a mozgásában, ahogy lendült a keze mégis könnyed magabiztosság és erő érződött, így hátulról a szűk pólóban, farmerben akár huszonéves, aktívan sportoló lánynak is nézhette volna bárki, ha a fejbúbján összefogott lófarok színe nem fordult volna rég ezüstbe. Andris irigyelte azért a végtelen könnyedségért és nyugalomért, amely annyira hozzátartozott, mintha a személyiségét kőbe vésték volna romlandó hús helyett.

Az asszony eldobta a nyilat, és betalált a középső körbe. Andris biztos volt abban, hogy a többi lövedékkel sem lesz másként. Nem kezdeményezett beszélgetést, a korábban megbolygatott idegeinek már az is gyógyírnak számított, hogy csendben ülhet, és megmerítkezhet a másikból áradó nyugalom aurájában. Végül úgy a harmadik telitalálat után Zsú szólalt meg.

            - Feszült vagy.

A fiú összerezzent a megjegyzésre.

            - Én nem… - felsóhajtott. Miért is tagadna? Van, aki előtt felesleges, és Zsú ilyen. – Igen. Mi történik velünk? Miért egymást bántjuk, ahelyett, hogy a bajban szorosabbá válna a kapocs köztünk? Odakint egy ellenséges világ terül el, tele filmekből kilépett szörnyekkel, és még azok a lélektelen sétáló holtak is több emberséggel viseltetnek a társaik iránt, mint mi itt. Amikor öt évvel ezelőtt felépítettük ezt a menedéket, szövetségről, összetartásról volt szó.

Zsú megrázta a lófarkát, András látta maga előtt a szokásos békés mosolyát is, bár nem fordult felé, hanem a táblához sétált, hogy megkaparintsa a hegyeket.

            - Egó – mondta a nő, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Miután a kezében voltak a lövedékek, végre Andris felé fordult. – Az ember ilyen: önző és kegyetlen. Azok odakint nem bántják egymást, mert nem emberek. Egy állat maximum elharapja a társa torkát, de az ember az egyetlen, aki ezek után lazán képes a halott gigájába verni a farkát, vagy lehugyozni. Nem azt mondom, hogy rosszak vagyunk, mert ez így egyoldalú lenne. – Zsú egyet lőtt csak a tábla irányába, aztán leült az Andris melletti asztal peremére. – Ha az egyén úgy érzi, a társadalmi szabályokat be kell tartania, mert különben büntetés vár rá, és emellett lát esélyt a boldogulásra, van jövőképe, akkor nagy eséllyel nem lesz ilyen – akkor segíti a többieket, és nem rombol. De a körülmények változtak, mindenki itt a Bárkában azzal a tudattal ébred reggelente, hogy a jövőt elorozták előle, hogy a hátralévő években, ha pechje van, évtizedekben a napok ugyanazok az arcok és körülmények között fognak telni, nem lesz belőlük semmi, amiről hajdan álmodtak. Gyűlölik ezt a helyzetet, és kétségbeesettek. A világot nem rángathatják meg a gallérjánál fogva, így tehetetlenségükben a kisebb ellenállás felé, vagy maguk, vagy a környezetük ellen fordulnak. Ez ellen küzdeni haszontalanabb, mint vizet gereblyézni.

            - Nincs ez így rendben – emelte fel konokul az állát Andris. – Ha a zombik végül tényleg elrothadnak, vagy éhen pusztulnak, akkor milyen emberek fogják birtokba venni a világot? Mit tanítunk így gyerekeinknek? Gyűlöld felebarátod, mint tenmagad?

Zsú barátságosan megszorította Andris vállát. Kortalan arcán a mosolytól szarkalábak jelentek meg. – Bízhatunk csupán abban, hogy ha kikerülünk innen, akkor idővel ismét jobbá fejlődik az emberiség. Vagy nem.

            - És ha…? – Andris elpirult a gondolattól, de azért kimondta. – Ha azok ott kint a következő lépcsőfok? Ha ők a jogos örököseink, mi meg csak a dinoszauruszok maradéka?

            - Fáradt vagy, elkeseredett – Zsú elengedte a fiú vállát. – Látszik a szemeden, hogy nem aludtál. Menj haza, pihenj egyet, aztán nem fogod ennyire sötéten látni a helyzetet.

            - De…

Az asszony felállt az asztalról, és visszaindult a tábla felé.

            - Nem vállalhatsz felelősséget a többiek viselkedéséért, ebben a világban még csak felelősségre sem vonhatod őket. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy magadon nem engeded elhatalmasodni ezeket a gondolatokat.

Andris felsóhajtott, és a géphez fordult. A könyvek helyett inkább a videókat tartalmazó mappák közül nyitott meg egyet. Jobb lesz, ha úgy tesz, ahogy Zsú tanácsolja. Kiválaszt valamit, amit még nem láttak vagy ezerszer, és otthon összebújva Andival megnézik, aztán lefekszik aludni.

Nem volt ugyanaz: sem amikor belépett az ajtón, sem amikor átölelte, nem érezte, hogy hazatért. A lány kérdéseire szűkszavúan válaszolgatott, a film alatt kellemetlen teherként tudatosult benne Andi combját simogató keze, és utána az ölelkezésben sem volt több, mintha egy hosszú évtizedek óta egymást megunt házaspár férfi felének kötelezettségét látta volna el. Hogy ne érje szó a ház elejét, ne kelljen hallgatnia, hogy biztos ráunt, vagy egyszerűen már nem kívánja. De Andit nem tudta átverni, a hazaérte óta meg-megvillantott álmosoly, a távolba révedő, csendes filmnézés majd a gépies mozdulattokkal letudott aktus után, miközben egymás karjában feküdtek az ágyon, félénken belesuttogott Andris fülébe.

            - Mi a baj?

            - Semmi – felelte Andris, és hátat fordított a lánynak.

Andi felkönyökölt az ágyban.

            - Napok, talán hetek óta egyre szótlanabb vagy. Látom a szemeden, hogy valami bánt. Velünk van bajod? Nekem igazán elmondhatnád, hogy…

            - Azt mondtam, nincs semmi bajom – válaszolt nyűgösen a fiú. Hogyan is önthetné szavakba a kétségeit? Hogyan magyarázhatná el anélkül, hogy Andi hülyének nézné, hogy egyre többször fordul meg a fejében a gondolat, miszerint az, hogy ők maroknyian életben maradtak, mindössze a természet egy baklövése, egy kijavítani való hiba. Hogy azok a lények odakint, amelyek nem rúgnak bele fajtársaikba (ha az élőhalottakat külön fajnak tekinti), amelyek nem bocsátják olajgőzeiket a légkörbe több joggal vannak itt, mint ők, egymást maró idegkimerültek. – Semmi az égvilágon. Fáradt vagyok, ennyi.

            - Ilyen nincs! – Andris érezte, ahogy felhevült testét megborzongatja a szoba hűse: Andi kimászott a takaró alól, és miközben belebújt egy trikóba, és felkapta az alsóneműjét, szemrehányóan hangosan tett minden mozdulatot. – Elhiszem, hogy fáradt vagy, de ez nem csak fáradtság. Megváltoztál. Nem ilyennek ismertelek meg, talán nem is az utóbbi hónapokban, talán sokkal régebben kezdődött, de nem vagy már az a kedves, őszinte fiú, akivel annak idején napokon át lapultam a házatokban. Aki a szemembe nézett, aki elpirult, amikor hozzáértem véletlenül. Aki…

Andris a hátára fordult.

            - Andi, kérlek. Öt év telt el, felnőttünk. – Nem nézett a szemébe, a plafont bámulta, holott tudta jól, hogy a lány ebbe is az elutasítást, a távolságot fogja belemagyarázni.

            - Nem! Valami bajod van, és hiába osztod meg velem az ágyad, az életed, a gondolataidat rejtegeted. Miért csinálod ezt velem, hm? Miért nem érted meg, hogy…? – tehetetlenül elhallgatott. Andris hallotta a megbicsakló hangján, hogy a könnyeivel küszködik. – Kérlek…

Andris felült. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd tehetetlenül vállat vont.

            - Figyelj… - kezdett végül bele, de nem folytatta, erős, határozott kopogtatással jelezte valaki, hogy be szeretne jönni. Andris hálásan gondolt a látogatóra, semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy megossza a kétségeit. Főleg nem azzal, akivel az összes szabadidejét tölti – nem hiányzik, hogy az nézzen rá furcsán, aki az életének a legszervesebb része. Úgy pattant ki az ágyból, mintha csak a látogatóra várt volna, arra sem pazarolt időt, hogy egy alsónadrágot felvegyen, mindössze a vékony takarót tekerte a dereka köré. Úgy lépett el Andi mellett, mintha ott sem lenne. Kinyitotta az ajtót, és még az sem lombozta le túlzottan, hogy kellemes társaság helyett Kokszos zsírtól fénylő képével nézett szembe.

            - Mi van? – kérdezte udvariatlanul. Kokszos Janival felesleges nyomni az etikettet: abból sose értett.

            - T’om, hogy éjjel karanténoztál, de azért szólok, hátha jönnél. Beszerzésre megyünk. Félóra múlva lent a kapunál, ha érdekel a dolog.

            - Hova? – kérdezte Andris, holott a célállomás nem igazán érdekelte. El innen, hogy távolabbra tolhassa azt a bizonyos beszélgetést, és még egy kicsit azzal áltathassa magát, hogy otthon szent a béke.

            - Gyöngyös. Jössz?

Andi közbeszólt:

            - Egész éjjel nem aludtál.

          - Mindjárt lent vagyok – mondta Andris Kokszosnak, majd, miután Jani biccentett, és sarkon fordult, behajtotta az ajtót.

            - Andris, ne menj! Ne lépj le, amikor beszélnem kell veled. Ez a menekülés nem valami felnőttes – gúnyolódott a szoba közepén toporogva.

A fiút nem hatották meg a szavak. Felöltözött, és amikor Andi beleakaszkodott a karjába, hogy visszatartsa, csak annyit mondott:

            - Szükségem van egy kis magányra. Majd megbeszéljük, ígérem – hallotta még, miután becsukta maga mögött az ajtót, hogy Andi kétségbeesetten utánakiált, de meg sem torpant:

            - Mégis mikor?