Sansa: Adj egy katonát! (1.)

Talán ez év első felében került szóba egy beszélgetés során, hogy zombi és ember közötti szexuális aktust akár komolyan is bele lehetne szőni egy sztoriba. Persze elhülyéskedtük a témát, de azért megszületett a fejemben egy ötlet, és eljött az ideje, hogy elkészítsem folytatásos novella formájában. Ez afféle búcsú is az írástól, ha már elkészítettem hat regényt, és ezzel felforgattam a normális sorrendet (azt mondják, novellákkal vagy fiction írásokkal szokás elkezdeni egy „írói karriert”, legalábbis az a megszokott, mielőtt saját fába vágnánk a fejszénket), azért még tehetek egy utazást egy másik világban. 

A novella nyelvezete, az események sok helyen 18+-os korhatár besorolásra érettek, úgyhogy kéretik CSAK FELNŐTT érdeklődőknek belepillantani. Kétnaponta tervezem feltenni az újabb részeket, de novellának készül, így nem hiszem, hogy öt-hat bejegyzésnél hosszabbra fog nyúlni, maga a cselekmény és a személyiségtorzulás sem kíván szerintem nagyobb terjedelmet (azért is időzítettem több évvel a Jóslat utánra az eseményeket). 

A másik oka a helyzetnek, időnek, hogy már-már betegesen érdekel a „sok-idegen-egy-helyre-zárva-kényszerhelyzetben” alapfelállás. Mindig szerettem volna egy ilyen történetet. 

Ez egy Holtak világa ihlette fanfic, nem ismerem Dávid és Richárd szándékait, hogy milyen sorsot szánnak a túlélőknek, úgyhogy ez az én verzióm. Ami a karaktereket illeti, egyedül két személyt hagytam életben az én évekkel a Jóslat után játszódó novellámban: Andrist és Andit. A személyiség problémáját, hiszen én pusztán olvasóként ismerem a karaktereket, úgy próbáltam áthidalni, hogy tudom, a Jóslat idején a fiatal felnőttek még a „civilizált” arcukat viselték. Eltelt öt év, öt szükségkörülmények között, folyamatos feszültségben leélt év. 

„Ó igen, a gonoszság, ahogy két ezredévenként szabályos egyhangúsággal szokta, telítődött, s alighogy elérte a harmatpontot, kicsapódott, és természetes idegmérgeivel bénadöglést bocsátott az emberiségre.”

Határ Győző: Éjszaka minden megnő

1.

            Igyekezett kizárni a tudatából a szobát, és mindent, ami a háta mögött zajlott. Andris merev tartással szobrozott az ablaknál immár órák óta. A távolban oszlani látszott a köd, amely nem engedett túltekinteni a szélső B barakk kerítésének rácsain, nem mintha a talaj közeli, szétkavarodó lisztpermetben fel-feltünedező csupasz sziklákon bármi látnivaló akadt volna. Kilométerek távolában kezdődik a ritkás erdőség, akkor is pusztán sejteni lehet az első törzseket, ha odakint egy szem felhő nem piszkítja az eget. Hallotta Roland nehézkes szuszogását, ahogy a férfi a felszökő lázával, légszomjával küszködik, és hallotta Kokszos lépteinek lassú koppanásait, amikor a fal melletti asztalon heverő táskájához sétált. A rákövetkező nejloncsiripelésből levonta a következtetést, hogy Kokszosban szemernyi tapintat sincs: a falhoz bilincselt Roland közel huszonnégy órája nem evett, nem ivott, ő meg előkaparja az elmaradhatatlan fél tábla szalonnáját, hogy aztán úgy tömje a pofájába, mint hülyegyerek az első randi előtt a tic-tacot.

Roland súlyos szuszogása felgyorsult.

            - Ne csináld, haver! Egész éjjel nem ettem..

Kokszos válaszul tele szájjal felröhögött.

       - Legalább egy korty vizet adj – próbált alkudozni Roland. Nem csengett túl sok remény a hangjában.

Andris úgy érezte, mintha az odakint szétszéledő lisztpermet a szájában vert volna tanyát. Nem fordult hátra, kiszáradt ajakkal küszködve azzal, hogy hivatalosan semleges maradjon a hangja, közbeszólt:

              - Adj neki, Jani. A társunk.

           - Egen? – bődült vissza Kokszos. – Csináld a dolgod, Andris, és ne ugass az enyémbe! Ez itt nem a társunk, csak egy nyavalyás zombi! Igaz, hulla? Éhes vagy? – a szalonna koppant az asztalon, Andris a tükröződő üvegben látta, hogy Kokszos feltűri terepszínű ingének ujját, majd Roland felé mutogatja az alkarját. – Kérsz egy katonát, Roli? Hm, megkóstolnád Jani bácsit? 

Undorító vagy – már az ajkán volt a megjegyzés, de inkább nem mondta ki. Nem érne el vele semmit: Kokszos Jani az atyaúristen, a négy blokk helyi fenegyereke, és még hatalommal is bír. Andris kivételezett helyzetben van, az elsők között volt a mentési időszakban, amikor ez a nyavalya rászabadult a világra, ha közbeszólna, vitatkozni kezdene, csak Roland szívná meg. Kokszos ellene nem tehet semmit a szájkaratén kívül, de ha Andris felbőszíti, majd véletlenül nem a megfelelő helyen és időben ereszti a golyót Roland testébe, és a fiú, aki nemrég még együtt állt sorba velük az ebédlőben, akinek ugyanolyan álmai, reményei vannak még, mint nekik, és most a halálára vár, megfosztatik a gyors vég lehetőségétől.

            - Mi van, nem kell? Finom husika.

Andris az ablakon túli világdarabkába kapaszkodott a tekintetével, és legszívesebben a fülét is befogta volna. Két napja együtt kártyáztatok, és röhögtetek az ezeréves vicceken, te seggfej! A gondolatra görcsösen ráfeszültek az ujjai a jobbjában szorongatott noteszre. A távolba vesző, kiirtott erdő fatörzscsonkjai között alig kivehető, délibábként remegő alakok bóklásztak. A mozgásukból Andris azonnal megállapította, hogy élőhalottak. Talán ketten-hárman lehettek, a messzeségből nem tudta biztosan. Nem feléjük tartottak, úgy festett, céltalanul és véletlenül kerültek ilyen közel a Bárka határához, de a csendesen tornyosuló épület nem ébresztette fel a vadászösztönüket. Nem bántják egymást. Azok ott odakint nem rúgnak a saját fajtájukba. Andris elhessegette volna a felötlött gondolatot, de a hangok a szobában, Kokszos bivalyerős állkapcsának monoton kérődzése a szalonnapörcön, Roland hisztéria közeli lélegzetvételei, a csövön megcsikorduló bilincs fémes nyivákolása nem engedték, hogy elhaljanak a fejében a visszhangok: azok odakint legalább egymást nem marják meg, míg ők…

Öklendezés törte meg a siralmas neszeket, Andris karján megfeszültek az izmok.

            - Jegyezd fel, töki: vérhányás, utolsó stádium – Kokszos arrább taszította a szalonnáspakkját, a fém kattanása jelezte, hogy kibiztosította a fegyverét.

Roland felköhögött, majd hányingertől elcsukló hangon könyörögni kezdett:

            - Még élek! Kérlek, még én vagyok, én vagyok… Nem vagyok zombi! Hadd… hadd búcsúzzak el Nóritól, csak egy kis…

            - Az előbb még éhes voltál – vigyorgott Kokszos. – Adok egy kis emészteni valót.

A lövés beledörrent a késő délelőtti csendbe. Andris tarkóját hideg permetcsepp borzongatta meg. Szabad kezével belenyúlt a farmerja zsebébe, előhalászott egy zsebkendőt, és letörölte a bőrére tévedt, parányi vérpermetet. A tekintete még mindig a távolt bűvölte, mintha megbabonázta volna az a néhány vándorló élőholt a horizont peremén, oda sem figyelve ejtette a padlóra a zsebkendőt.

            - Egy szemétláda agyzabálóval kevesebb – mondta Kokszos.

Andris szabadulni vágyott, a közöny, az elégtétel, a rombolás gyönyörének rezgése a másik szavaiban undorral szorongatta, felemelte a noteszét, és anélkül, hogy hátrafordult volna, hogy odamenjen az asztalhoz, és normális körülmények között jegyezze fel a halál beálltának idejét, az ablak előtt állva, tekintetét többször a távoli alakokra emelve írta be szűkszavúan az eseményeket: Kovács Roland, 23 éves férfi, A barakk, a tegnapi élelemszerző portya során megfertőződött, és 23 órai karantén után megtörtént az átváltozás, majd a likvidálás. 11:40. Amikor végzett, becsapta a könyvecskét.

Nem nézett a halottra, az ajtó felé menet mindössze Kokszos fénylő bőrű képén siklott át a tekintete, a noteszt távolról hajította az asztalra. De azért - bármennyire kerülte is, hogy szemügyre kelljen vennie – a látóterének szélére odatolakodott a padlón csillogó, nyálkásszürkés agyvelődarab egyik halma.

            - Szólj, hogy küldjenek fel valakit takarítani – vetette oda neki Kokszos.

        - Szólj te! – felelte Andris. Hirtelen villant fel a fejében a kép. Látta magát, amint nyugodtan odalép Roland testéhez, lehajol, a fejéből maradt masszába túr, majd a markában a fiú koponyából kimert agyvelejével Kokszos elé sétál, és legyömöszöli a fickó torkán. Nem tette meg, de a gondolat olyan erős, olyan hívogató és ingerlő volt, hogy megszaporázta a lépteit, mielőtt csakugyan elveszíti a mozdulatai felett az uralmat. Kokszos Jani egy tapló, ez tény. De a szabályok szerint jártak el, még ha a szabályok nem is beszélnek arról, hogy mekkora tapírság verbálisan (olykor tapasztalta: fizikálisan is) beledöngölni utolsó óráik során hajdani társaikat a padlóba.

Nem bántják egymást. Azok ott odakint nem rúgnak a saját fajtájukba.

            - Ha keresnek, az étkezőben leszek – köszönt el színtelen hangon, majd kinyitotta az ajtót. Kokszos Jani utánamorrant:

            - Tudom, napirendbuzikám.

          - Baszódj meg! – Andris bevágta az ajtót maga mögött, így Kokszos valószínűleg nem hallotta ezt a megjegyzését. 

Napirendbuzi.

Andris tudta jól, hogy ez az egyetlen, a szigorú napirend, ami megóvhatja attól a kórtól, amely a túlélők felé nyújtogatja láthatatlan csápjait. Negyedik éve élnek a Kékestetőtől nem messze ebben a bunkerben. Kitörni innen? Hova? Odakint már remény sincs arra, hogy az élőhalottak egyszer valamikor a jövőben méltóztatnának bomlásnak indulni, vagy netán a fogyatkozó emberiség megcsappanó agyvelejének köszönhető diéta miatt éhen vesznének. Tervek, célok, álmok és életutak estek csapdába ebben a mesterséges burokban. Ha nem ragaszkodnának a szigorú napirendhez, a tettetéshez, hogy élnek, akkor akár ki is mehetnének felkínálni magukat az értelemnélküli örökkévalóság két lábon járó angyalainak. Ha nincs időbeosztás, nincsen külső fegyelem, előbb-utóbb megkergülnek. Andris naponta tapasztalta, mivé korcsosítja az embereket ez a kiúttalan semmi, a monoton hétköznapok, a kényszerű összezártság, odakint a biztos halál (halhatatlanság?) fenyegető közelsége. Nem tartotta különösnek Kokszos viselkedését, sőt, Kokszos ma kifejezetten a békésebbik arcát mutatta Roland felé – ha bal lábbal kel, bizonyára felvesz egy kesztyűt, és cipóra veri a képét, mielőtt az átváltozás kezdetét veszi. Emberség, részvét? Ugyan kérem, ebben a helyzetben nem várhatóak efféle finomságok.

Andris az órára nézett: 11:50. Tíz perce van átérni az étkezőbe. Tíz perc arra, hogy az őr a blokk szélén átnézze, nem harapta-e meg Roland a karanténban, és ha bármiféle friss karcolást talál rajta, díszkísérettel vitesse vissza abba a szobába, ahol majd ő is huszonnégy órán át bizonygathatja a fűtéscsőhöz bilincselt jobbal, hogy egy zombi sem került nyálközelbe a horzsolásával. Talán ezért olyan kevés a verekedés, ezért elégszenek meg ordibálással a forgó szemű idegkimerültek. A Bárka négy blokkból áll: átjutni egyikből a másikba csak átvizsgálás után lehet.

De lassan ez sem akadályozza meg a túlélőket, hogy elharapják egymás torkát.

Andris elindult az étkező irányába, és közben abban reménykedett, hogy sikerül elüldöznie azt a két ismétlődő gondolatot: a távolban poroszkáló, egymásról tudomást sem vevő zombikat, és azt, ahogy letuszkolja Kokszos gigáján Roland vérmaszatos, csontszilánkoktól durva tapintású szürkeállományát.

Talán ő is kezdi elveszíteni a józan eszét?