Adj egy katonát! (2.)

A megszokott útvonal, az ismert rituálék lassan visszazavarták a tudattalan mélységeiből előbukkant kételyeket. Mire végigjutott a folyosón, beírta a nevét az őr előtti asztalkán heverő könyvbe, alsónadrágra vetkőzve átesett a mustrán, és az öreg fickó megadta az engedélyt a kapun való kilépésre, már fakóvá kopott az átvirrasztott éjszaka és a hajdani sorstárs emléke.

Kint a szabadban megrázta a fejét, mintha az utolsó kétségmorzsákat is ki akarná szórni az elméjéből. Felnézett az égre, ahogy a köd eloszlott, úgy tűnt, magával vitte a hideget is, szeptember közepe és a magaslati szellő ellenére melegebbnek érezte a levegőt, mint odabent az épületben.

Délre járt enni, főként azért, mert a többség úgy vélekedett, hogy ebédidő egyenlő déli tizenkettő, és vagy tizenegy, vagy kettő körül lepték el az üvegfalú kalitkát, azt képzelve, így elkerülik a tumultust. Ennek eredményeként a valódi ebédidő idején Andris biztosan talált ülőhelyet.

Nem sietett, ha az ember előreláthatóan élete végéig foglya lesz ennek a négy hatemeletes háztömbből és egy földszintes épületből álló mesterséges terráriumnak, hirtelen minden terv ráérőssé válik. Be kell őket osztani: ebben a szituációban túlontúl végtelennek látszik egy emberi élet. És túlságosan idegesítő bármi, ami emlékeztet erre.

A földszintes épület látta el az étkező, kultúrház és szórakoztatóközpont funkciót, de Andris hetek óta nem járt az ebédlőn kívüli helyiségekben, sokszor még Andi jelenléte is bosszantóan nehezedett rá a közös lakásuk kis terében.

Itt nem kellett külön ellenőrzésre megállnia, őrből is mindössze egy tartózkodott a bejárat és a blokkok közötti betonon: a lány úgy tűnt, észre sem vette Andrist, katonásdit játszott, mereven masírozott fel-alá, és időnként rámosolygott a vállára vetett puskára. Szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, Andris gyanította, hogy nemrég került be a védelmisek közé. Nem intett a lány felé, hanem úgy döntött, hogy ma kivételesen beül majd a társalgóba, és a pendrive-jára menti, ha talál valami érdekes olvasnivalót. Internet nélkül mindössze annyi adat, információ maradt elérhető, amelyet összegyűjtöttek a társalgó gépeire, de onnan legalább kedvére mazsolázhatott.

Az időzítése még mindig bevált: amint Andris belépett az üzemi konyhára emlékeztető helyiségbe, és felszínesen körülnézett, megállapította, hogy rajta és a konyháson kívül mindössze öten tartózkodnak odabent, és mind az öten esznek, így sorba állnia se kell. Békésnek tűntek, egyetlen hangos szót sem hallott, bár gyanította, nem azért ülnek egymástól ilyen távol, mert az életben nem találkoztak korábban. Itt mindenki ismer mindenkit. Négyszázöt ember lassan ötödik éve egy akolban. Kivett egy időmart, sárga tálcát a többi közül, és megnézte a kínálatot: bab vagy káposzta. Az időtlenségnek készült páncélosok sosem látszanak elapadni, a millió és millió fogyasztónak felhalmozott áruházkészletek kifogyhatatlannak tűntek, és bár a hűtők nélkül a romlandó ételek elveszítették zsákmányszerepüket, maradt azért bőven miből válogatni. Még ha unalmassá is vált egy idő után a bab-káposzta-löncshús hármas, az éhezés nem fenyegeti őket.

Egyik fogáshoz sem volt igazán kedve, így megállt az ablak előtt, és miközben a srác a túloldalon várakozóan lengette a merőkanalát a két bödön felett, azon töprengett, melyik lesz kevésbé íztelen.

-          A C menüt betolták már, mi?

Andris összerezzent a hangra. Nem vette észre, a férfi mikor osont mögé a saját tálcáját szorongatva, és ahogy hátrasandított, Doki vigyorából levonta a következtetést, hogy levakarni sem fogja tudni.

-          Nem láttam mást.

- Mert elfogyott – vetette közbe a konyhásfiú, és közben úgy formálta a szótagokat, mintha a két srác a pult előtt halláskárosult lenne.

- Azt hallottam, hogy valami hús volt, és nem konzerv. – Doki az órájára nézett, felsóhajtott, majd a jobboldali bödönre bökött. – Amíg Andris eldönti, mivel óhajtja megtölteni a bendőjét ebből a pazar kínálatból, nekem kúrj ide egy adag babot, hadd szóljon!

Andris úgy érezte, a kedélyes hang a maradék életkedvétől is megfosztja, csakazértis a káposzta mellett döntött, és ezt egy határozott mozdulattal, szótlanul jelezte. Doki előbb megkapta a gusztustalanul egybeálló, barna masszáját, de nem tágított Andris mellől. Fura fazon volt: két évvel ezelőtt jelent meg a Bárka kapuja előtt, az egész teste tele volt friss, vérző harapás-, és karmolásnyomokkal. Az őrök be se akarták engedni, de amikor a fickó erre azzal reagált, hogy felhívja a mentőket, csak dobjanak ki neki a rácson egy telefont (és akkor mellékesen azt is felajánlotta, hogy nekik is szívesen megereszt egy hívást a pszichiátriára, ez a zombimese nem éppen egészséges mentális állapotra utal), akkor sejteni kezdték, hogy valami nem oké. Beengedték – huszonnégy óra helyett hetvenkettőt töltött karanténban, de Doki nem változott élőhalottá, sőt, el sem nagyon akarta hinni, hogy léteznek. Nem volt teljesen tiszta a fickó, mert a nevét nem árulta el, és a zavaros meséjéből a világtól való elvonulásról csak annyi lehetett az igaz, hogy Doki tényleg évek óta a szabadban él, messze a civilizációtól. Mindössze a peches találkozás egy csapat farkassal mentette meg attól, hogy lefelé tartva ne érje el azt a zónát, ahol már összefuthatott volna kevésbé barátságos társasággal néhány zombi személyében. Miután a polgári nevét azóta sem kottyantotta el, ezért az alkarján lévő, haloványkék börtöntetkónak látszó „doki” felirat után őt is így kezdték szólítani. Ő pedig szemmel láthatóan elégedett volt ezzel a megoldással.

Andris nyomában maradt, amíg a fiú keresett egy kellőképpen sok üres asztallal körülvett helyet magának, aztán szemközt vele huppant le.

            - Hallottam, valakit megint megharaptak – hajolt előre kíváncsian.

Andris vállat vont, nem szívesen beszélt volna a karanténban töltött éjszakáról. Azok a helytelen gondolatok azzal fenyegettek, hogy a felidézéssel együtt visszacuccolhatnak a fejébe.

            - Ki volt a srác? – Doki magasról tett arra, hogy Andris elutasítóan a tányérjába bámulva eszik.

            - Nem mindegy?

A nagydarab, szakállas férfi utálkozva elhúzta a száját:

            - Tudod, miért barátkoztam veled, Andris? – azonnal meg is adta a választ a kérdésére. – Mert te eddig nagyjából nyugis csávónak látszottál. – Hátradőlt a székén, eltolta magától a tányérját, és a szemét végighordozta az ebédlőn. Megemelte a hangját. – Itt mindenki idegbeteg! Nem csak a zombis sztorik miatt hittem sokáig azt, hogy a Lipótból szélnek eresztett dilisek magánskanzenjébe csöppentem, hanem mert itt mindenki úgy hülye, ahogy van. Egy kibaszott mosolyt nem lehet megereszteni, mert azonnal beszól valamelyik agyilag zokni.

Andris ingerülten felnézett. Letette a kanalat, egészen elment a kedve az ebédtől.

            - Nem gondolod, ha rajtad kívül senki más nem érzi magát wellnesshétvégén, akkor nem velünk, hanem a te készülékedben van a bibi?

            - Ne mondd azt, hogy ez normális! – Doki az állával előrebökött, ahol Andris mögött méterekre egy ziláltfrizurás, csont és bőr lány turkált utálkozva a tányérjában. Andris hátranézett, majd visszafordította a tekintetét. Ismerte a csajt a B blokkból, vagy tucatnyi öngyilkossági kísérletet tudhat a háta mögött amióta felépült a Bárka. Eddig szerencséje volt, időben húzták ki a fejét a sütőből, vagy vágták le a kötélről. Bár ahogy napról-napra fogyott, és úgy járt-kelt a tömbök között, mint valami katatón, Andris néha elgondolkozott azon, hogy valóban szerencsének tekinthető-e, hogy még él. – Fogadásokat lehet kötni arra, hogy Halálmadár kisasszony legközelebb mivel próbálkozik. Beszállsz, Andris? Hiszen szerinted ez normális. Na?

            - Halkabban, az ég szere…

            - Vagy nézd meg azt a két tehenet ott a sarokban! Szerinted normális, hogy önző módon idekölkeznek, amikor azok a szerencsétlen kölykök zombicsemegeként, vagy rosszabb esetben egy zárt bunker foglyaiként végzik? Szerinted normális?

            - Fogja be, maga börtöntöltelék! – állt fel az egyik nő a két kismama közül.

Doki felemelkedett a helyéről, és olyan hangerővel bődült el, hogy még a konyhások hátul, sőt, talán a két helyiséggel arrább lévő társalgóban is hallhatták a szavait.

            - Mit fog mondani a gyereknek, he? Milyen jövőt vázol fel majd neki? Disneyland helyett zombitúrára viszi, aztán meg további szaporodásra buzdítja, hátha majd a belterjességtől egyre idiótábbá váló nemzedékek ezt boldogságnak élik meg?

Andris az asztalra csapott, miközben a nő visszakiabált, és az érzéketlen tuskó szinonimáit szórta Doki fejére.

            - Én ezt nem hallgatom tovább! – Nem vitte vissza a tálcáját, felpattant a helyéről, és annyira igyekezett, hogy kijusson az ebédlőből, hogy útközben két széket felborított.

            - Ez az, baszd meg, menekülj csak! – kiáltott utána Doki.

A kiáltást még hallotta, a többi beleveszett a feltámadó veszekedés szidalmaktól hemzsegő zajába. Az odabent tartózkodók mindegyike, talán a konyhások is beszálltak a verbális hajtépésbe a maguk egyéni sérelmeivel.

Sansa: Adj egy katonát! (1.)

Talán ez év első felében került szóba egy beszélgetés során, hogy zombi és ember közötti szexuális aktust akár komolyan is bele lehetne szőni egy sztoriba. Persze elhülyéskedtük a témát, de azért megszületett a fejemben egy ötlet, és eljött az ideje, hogy elkészítsem folytatásos novella formájában. Ez afféle búcsú is az írástól, ha már elkészítettem hat regényt, és ezzel felforgattam a normális sorrendet (azt mondják, novellákkal vagy fiction írásokkal szokás elkezdeni egy „írói karriert”, legalábbis az a megszokott, mielőtt saját fába vágnánk a fejszénket), azért még tehetek egy utazást egy másik világban. 

A novella nyelvezete, az események sok helyen 18+-os korhatár besorolásra érettek, úgyhogy kéretik CSAK FELNŐTT érdeklődőknek belepillantani. Kétnaponta tervezem feltenni az újabb részeket, de novellának készül, így nem hiszem, hogy öt-hat bejegyzésnél hosszabbra fog nyúlni, maga a cselekmény és a személyiségtorzulás sem kíván szerintem nagyobb terjedelmet (azért is időzítettem több évvel a Jóslat utánra az eseményeket). 

A másik oka a helyzetnek, időnek, hogy már-már betegesen érdekel a „sok-idegen-egy-helyre-zárva-kényszerhelyzetben” alapfelállás. Mindig szerettem volna egy ilyen történetet. 

Ez egy Holtak világa ihlette fanfic, nem ismerem Dávid és Richárd szándékait, hogy milyen sorsot szánnak a túlélőknek, úgyhogy ez az én verzióm. Ami a karaktereket illeti, egyedül két személyt hagytam életben az én évekkel a Jóslat után játszódó novellámban: Andrist és Andit. A személyiség problémáját, hiszen én pusztán olvasóként ismerem a karaktereket, úgy próbáltam áthidalni, hogy tudom, a Jóslat idején a fiatal felnőttek még a „civilizált” arcukat viselték. Eltelt öt év, öt szükségkörülmények között, folyamatos feszültségben leélt év. 

„Ó igen, a gonoszság, ahogy két ezredévenként szabályos egyhangúsággal szokta, telítődött, s alighogy elérte a harmatpontot, kicsapódott, és természetes idegmérgeivel bénadöglést bocsátott az emberiségre.”

Határ Győző: Éjszaka minden megnő

1.

            Igyekezett kizárni a tudatából a szobát, és mindent, ami a háta mögött zajlott. Andris merev tartással szobrozott az ablaknál immár órák óta. A távolban oszlani látszott a köd, amely nem engedett túltekinteni a szélső B barakk kerítésének rácsain, nem mintha a talaj közeli, szétkavarodó lisztpermetben fel-feltünedező csupasz sziklákon bármi látnivaló akadt volna. Kilométerek távolában kezdődik a ritkás erdőség, akkor is pusztán sejteni lehet az első törzseket, ha odakint egy szem felhő nem piszkítja az eget. Hallotta Roland nehézkes szuszogását, ahogy a férfi a felszökő lázával, légszomjával küszködik, és hallotta Kokszos lépteinek lassú koppanásait, amikor a fal melletti asztalon heverő táskájához sétált. A rákövetkező nejloncsiripelésből levonta a következtetést, hogy Kokszosban szemernyi tapintat sincs: a falhoz bilincselt Roland közel huszonnégy órája nem evett, nem ivott, ő meg előkaparja az elmaradhatatlan fél tábla szalonnáját, hogy aztán úgy tömje a pofájába, mint hülyegyerek az első randi előtt a tic-tacot.

Roland súlyos szuszogása felgyorsult.

            - Ne csináld, haver! Egész éjjel nem ettem..

Kokszos válaszul tele szájjal felröhögött.

       - Legalább egy korty vizet adj – próbált alkudozni Roland. Nem csengett túl sok remény a hangjában.

Andris úgy érezte, mintha az odakint szétszéledő lisztpermet a szájában vert volna tanyát. Nem fordult hátra, kiszáradt ajakkal küszködve azzal, hogy hivatalosan semleges maradjon a hangja, közbeszólt:

              - Adj neki, Jani. A társunk.

           - Egen? – bődült vissza Kokszos. – Csináld a dolgod, Andris, és ne ugass az enyémbe! Ez itt nem a társunk, csak egy nyavalyás zombi! Igaz, hulla? Éhes vagy? – a szalonna koppant az asztalon, Andris a tükröződő üvegben látta, hogy Kokszos feltűri terepszínű ingének ujját, majd Roland felé mutogatja az alkarját. – Kérsz egy katonát, Roli? Hm, megkóstolnád Jani bácsit? 

Undorító vagy – már az ajkán volt a megjegyzés, de inkább nem mondta ki. Nem érne el vele semmit: Kokszos Jani az atyaúristen, a négy blokk helyi fenegyereke, és még hatalommal is bír. Andris kivételezett helyzetben van, az elsők között volt a mentési időszakban, amikor ez a nyavalya rászabadult a világra, ha közbeszólna, vitatkozni kezdene, csak Roland szívná meg. Kokszos ellene nem tehet semmit a szájkaratén kívül, de ha Andris felbőszíti, majd véletlenül nem a megfelelő helyen és időben ereszti a golyót Roland testébe, és a fiú, aki nemrég még együtt állt sorba velük az ebédlőben, akinek ugyanolyan álmai, reményei vannak még, mint nekik, és most a halálára vár, megfosztatik a gyors vég lehetőségétől.

            - Mi van, nem kell? Finom husika.

Andris az ablakon túli világdarabkába kapaszkodott a tekintetével, és legszívesebben a fülét is befogta volna. Két napja együtt kártyáztatok, és röhögtetek az ezeréves vicceken, te seggfej! A gondolatra görcsösen ráfeszültek az ujjai a jobbjában szorongatott noteszre. A távolba vesző, kiirtott erdő fatörzscsonkjai között alig kivehető, délibábként remegő alakok bóklásztak. A mozgásukból Andris azonnal megállapította, hogy élőhalottak. Talán ketten-hárman lehettek, a messzeségből nem tudta biztosan. Nem feléjük tartottak, úgy festett, céltalanul és véletlenül kerültek ilyen közel a Bárka határához, de a csendesen tornyosuló épület nem ébresztette fel a vadászösztönüket. Nem bántják egymást. Azok ott odakint nem rúgnak a saját fajtájukba. Andris elhessegette volna a felötlött gondolatot, de a hangok a szobában, Kokszos bivalyerős állkapcsának monoton kérődzése a szalonnapörcön, Roland hisztéria közeli lélegzetvételei, a csövön megcsikorduló bilincs fémes nyivákolása nem engedték, hogy elhaljanak a fejében a visszhangok: azok odakint legalább egymást nem marják meg, míg ők…

Öklendezés törte meg a siralmas neszeket, Andris karján megfeszültek az izmok.

            - Jegyezd fel, töki: vérhányás, utolsó stádium – Kokszos arrább taszította a szalonnáspakkját, a fém kattanása jelezte, hogy kibiztosította a fegyverét.

Roland felköhögött, majd hányingertől elcsukló hangon könyörögni kezdett:

            - Még élek! Kérlek, még én vagyok, én vagyok… Nem vagyok zombi! Hadd… hadd búcsúzzak el Nóritól, csak egy kis…

            - Az előbb még éhes voltál – vigyorgott Kokszos. – Adok egy kis emészteni valót.

A lövés beledörrent a késő délelőtti csendbe. Andris tarkóját hideg permetcsepp borzongatta meg. Szabad kezével belenyúlt a farmerja zsebébe, előhalászott egy zsebkendőt, és letörölte a bőrére tévedt, parányi vérpermetet. A tekintete még mindig a távolt bűvölte, mintha megbabonázta volna az a néhány vándorló élőholt a horizont peremén, oda sem figyelve ejtette a padlóra a zsebkendőt.

            - Egy szemétláda agyzabálóval kevesebb – mondta Kokszos.

Andris szabadulni vágyott, a közöny, az elégtétel, a rombolás gyönyörének rezgése a másik szavaiban undorral szorongatta, felemelte a noteszét, és anélkül, hogy hátrafordult volna, hogy odamenjen az asztalhoz, és normális körülmények között jegyezze fel a halál beálltának idejét, az ablak előtt állva, tekintetét többször a távoli alakokra emelve írta be szűkszavúan az eseményeket: Kovács Roland, 23 éves férfi, A barakk, a tegnapi élelemszerző portya során megfertőződött, és 23 órai karantén után megtörtént az átváltozás, majd a likvidálás. 11:40. Amikor végzett, becsapta a könyvecskét.

Nem nézett a halottra, az ajtó felé menet mindössze Kokszos fénylő bőrű képén siklott át a tekintete, a noteszt távolról hajította az asztalra. De azért - bármennyire kerülte is, hogy szemügyre kelljen vennie – a látóterének szélére odatolakodott a padlón csillogó, nyálkásszürkés agyvelődarab egyik halma.

            - Szólj, hogy küldjenek fel valakit takarítani – vetette oda neki Kokszos.

        - Szólj te! – felelte Andris. Hirtelen villant fel a fejében a kép. Látta magát, amint nyugodtan odalép Roland testéhez, lehajol, a fejéből maradt masszába túr, majd a markában a fiú koponyából kimert agyvelejével Kokszos elé sétál, és legyömöszöli a fickó torkán. Nem tette meg, de a gondolat olyan erős, olyan hívogató és ingerlő volt, hogy megszaporázta a lépteit, mielőtt csakugyan elveszíti a mozdulatai felett az uralmat. Kokszos Jani egy tapló, ez tény. De a szabályok szerint jártak el, még ha a szabályok nem is beszélnek arról, hogy mekkora tapírság verbálisan (olykor tapasztalta: fizikálisan is) beledöngölni utolsó óráik során hajdani társaikat a padlóba.

Nem bántják egymást. Azok ott odakint nem rúgnak a saját fajtájukba.

            - Ha keresnek, az étkezőben leszek – köszönt el színtelen hangon, majd kinyitotta az ajtót. Kokszos Jani utánamorrant:

            - Tudom, napirendbuzikám.

          - Baszódj meg! – Andris bevágta az ajtót maga mögött, így Kokszos valószínűleg nem hallotta ezt a megjegyzését. 

Napirendbuzi.

Andris tudta jól, hogy ez az egyetlen, a szigorú napirend, ami megóvhatja attól a kórtól, amely a túlélők felé nyújtogatja láthatatlan csápjait. Negyedik éve élnek a Kékestetőtől nem messze ebben a bunkerben. Kitörni innen? Hova? Odakint már remény sincs arra, hogy az élőhalottak egyszer valamikor a jövőben méltóztatnának bomlásnak indulni, vagy netán a fogyatkozó emberiség megcsappanó agyvelejének köszönhető diéta miatt éhen vesznének. Tervek, célok, álmok és életutak estek csapdába ebben a mesterséges burokban. Ha nem ragaszkodnának a szigorú napirendhez, a tettetéshez, hogy élnek, akkor akár ki is mehetnének felkínálni magukat az értelemnélküli örökkévalóság két lábon járó angyalainak. Ha nincs időbeosztás, nincsen külső fegyelem, előbb-utóbb megkergülnek. Andris naponta tapasztalta, mivé korcsosítja az embereket ez a kiúttalan semmi, a monoton hétköznapok, a kényszerű összezártság, odakint a biztos halál (halhatatlanság?) fenyegető közelsége. Nem tartotta különösnek Kokszos viselkedését, sőt, Kokszos ma kifejezetten a békésebbik arcát mutatta Roland felé – ha bal lábbal kel, bizonyára felvesz egy kesztyűt, és cipóra veri a képét, mielőtt az átváltozás kezdetét veszi. Emberség, részvét? Ugyan kérem, ebben a helyzetben nem várhatóak efféle finomságok.

Andris az órára nézett: 11:50. Tíz perce van átérni az étkezőbe. Tíz perc arra, hogy az őr a blokk szélén átnézze, nem harapta-e meg Roland a karanténban, és ha bármiféle friss karcolást talál rajta, díszkísérettel vitesse vissza abba a szobába, ahol majd ő is huszonnégy órán át bizonygathatja a fűtéscsőhöz bilincselt jobbal, hogy egy zombi sem került nyálközelbe a horzsolásával. Talán ezért olyan kevés a verekedés, ezért elégszenek meg ordibálással a forgó szemű idegkimerültek. A Bárka négy blokkból áll: átjutni egyikből a másikba csak átvizsgálás után lehet.

De lassan ez sem akadályozza meg a túlélőket, hogy elharapják egymás torkát.

Andris elindult az étkező irányába, és közben abban reménykedett, hogy sikerül elüldöznie azt a két ismétlődő gondolatot: a távolban poroszkáló, egymásról tudomást sem vevő zombikat, és azt, ahogy letuszkolja Kokszos gigáján Roland vérmaszatos, csontszilánkoktól durva tapintású szürkeállományát.

Talán ő is kezdi elveszíteni a józan eszét?

Kezdődik :)

Szeptember elsejével nekiálltam az új regényem írásának, a sorozat időrendben tizedik részének, a Prentiest hős fiainak.

Liebster Award

@Szabó_Liliána vett fel a játékba, úgyhogy összekapartam magam, és megcsináltam. 

11 dolog rólam

1.      Sokféle vallásba beleszagoltam még a régi szép időkben, de azt hiszem, menthetetlenül ateista maradok.

2.      Úgy iszom a kávét, mint más a vizet – mennyiségileg, és ízesítés szempontjából is (tisztán).

3.      Virággal, csokival nem lehet levenni a lábamról, de a rajzeszközöknek, kívánságlistás könyveknek, valamint a grillcsirkének nem igazán tudok ellenállni.

4.      Extrovertált remete vagyok – szeretem a társaságot, de akár napokra is magamra lehet hagyni, ha van zene, olvasnivaló, vagy hobbizhatok, észre sem veszem, hogy nincs körülöttem senki.

5.      Asimov volt az első szerelem olvasás terén. Tőle is az Űrvadász sorozattal találkoztam először. Ennek tiszteletére neveztem el az első regényhősömet – Nekhti Starr vezetékneve David Starr miatt az, ami.

6.      Az írási szokásaim viszonylag stabilak. Gondos fejezetvázlat készítés, néhány hónap ímmel-ámmal szöszölgetés (napi egy-két óra), aztán elkap a gépszíj, hatalmába kerít a muszáj. Akkor már nekem is tudnom kell a történet végét, így olyankor a végkifejletig nem létezik számomra más. Az első két regénynél még tökéletes csendre volt szükségem a billentyűzet püföléséhez, ma már üvölt a zene a fülembe. Sőt, külön albumokat válogatok össze egy-egy regényhez, és mindig azt hallgatom, amit az adott történethez választottam – kifejleszt egyfajta pavlovi reflexet, és akár két év múltán is ráhangolódok azonnal, ha meghallom valamelyik kapcsolódó számot.

7.      Kingnek igaza van – Azok a csúnya-tündéri Alagsori Fiúk léteznek, néha gyűlölöm, néha imádom őket, és mindig csodálkozom azon, miket fel nem tudnak építeni „odalent” töredékekből, benyomásokból. (Nem ártana, ha most kicsit belehúznának a munkába :P)

8.      Szeretek rajzolni, kikapcsol, és közben sok ötlet születik.

9.      Az olvasást elsősorban szórakozásnak fogom fel, tehát nem olvasok végig egy könyvet, csak azért, mert elkezdtem. Kap száz-százötven oldal esélyt, ha addig se ránt be a sztori, nem mazochistáskodom végig.

10.  Nem szeretem a fantasyt. Nagyon távol áll tőlem a műfaj.

11.   Szeretnék a GK után belekóstolni a horror regények világába is.

11 válasz a kérdésekre

1.      Naponta hány órát olvasol, mennyit haladsz ez idő alatt?

Ez teljesen változó. Van, hogy egyáltalán nem olvasok akár hetekig is, máskor napi fél/egy könyv iramban heteken át. A sebességem attól függ, hogyan olvasok, és milyen a könyv. Jó könyv + ágy – közel fénysebesség. Jó könyv + útközben olvasás, kevés szabadidő – viszonylag hamar. Nem olyan jó könyv + ágy – elalvás. Nem olyan jó könyv + útközben olvasás – csigatempó.

2.      Mindenhol olvasó vagy, vagy inkább egy megszokott helyen szeretsz olvasni?

Ágyban szeretek a legjobban. De ha a szükség úgy hozza, akárhol olvasok.

3.      Ha meg akarnád szerettetni egy tinivel az olvasást, akkor melyik könyvvel kezdenéd, mit mondanál neki?

Hm… Nem tudom. Velem Asimov szerettette meg az olvasást, úgyhogy naná, hogy őt ajánlanám.

4.      Melyik műfajt szereted legjobban? Ha több van, akkor melyik keverékműfajokat?

Sci-fi. Horror. Kultúrtörténet.

5.      Adaptációk. Melyik jobb? Előbb a könyvet olvasni aztán filmet nézni, vagy előbb a filmet látni, aztán a könyvet olvasni?

Nekem mindegy a sorrend. Általában csalódom a filmadaptációkban, jobban szokott tetszeni a könyv. Akad néhány kivétel, de többnyire így járok.

6.      Szerinted miért olvasnak olyan keveset manapság az emberek? A filmek/kütyük hatása, vagy túl elfoglaltak?

Régen sem olvastak annyira sokan. Ha valaki nem vizuális típus, vagy nehezebben, lassabban olvas, bizonyára nehezen érti meg, mit élvez a megszállott olvasó egy-egy regényben. Másrészt a filmek amolyan instant kajaként készen hozzák a történeteket, sem a képzeletet, sem a szemet nem kell megerőltetni. Sokan kényelmesek.

7.      Melyik a jobb? Mozi vagy színház?

Mozi.

8.      Mi az álomhelyed? (szabadon értelmezhető kérdés)

A valóságban – a, a word előtt egy frissen gőzölgő kávéval, úgy egy regény kétszázadik oldala után tartva írás közben

                        - b, rajzasztal, üvöltő zene a fülesben, és jöhet a kávé is

Képzeletben: - A fiktív világomban

9.      Aki olvas az jól is tanul? Aki jól tanul szeret olvasni? 

Nem. Az olvasás segíthet a szövegértési, és helyesírási képességekben, de attól még más tárgyakban maradhat zizi az ember. És fordítva sem igaz – attól, hogy valakinek jók a képességei, intelligens, még utálhat olvasni.

10.  Melyik volt az a karakter, akivel legjobban tudtál azonosulni? 

Archibald Dumbarton talán.

11.  Ha írnál egy könyvet kinek ajánlanád?

Eddig nem ajánlottam egyik könyvemet sem senkinek. A hatodikat, amikor megjelenik, anyámnak fogom.

11 kérdés a jelölteknek

1.      Egyszerre egy könyvet olvasol csak, vagy szoktál párhuzamosan is többet?

2.      Mi a fontosabb szerinted egy jó regényben? A szerethető, azonosulható karakterek vagy a történet újszerűsége?

3.      Bírod a sok, és hosszadalmas leírásokat?

4.      Emlékszel arra a könyvre, amely után megszeretted az olvasást?

5.      Mennyire ragaszkodsz a kedvenc szerzőidhez, műfajaidhoz, és mennyire vagy hajlandó kipróbálni új szerzőket, műfajokat?

6.      Csak regények, vagy szakkönyvek is játszanak?

7.      Volt álomszakmád gyerekkorodban? Most visszanézve azt csinálod/tanulod, vagy teljesen mást?

8.      Zavar, ha egy regény nem happy enddel végződik, vagy nem pozitív figura a főhős?

9.      Mennyire van hatással rád a borító? Megveszel egy könyvet, csak azért, mert tetszik a külseje?

10.  Elolvasol valamit csak azért, mert rengetegen olvassák éppen, vagy felkapott, netán ömlik a reklám az adott regényről?

11.  Szerinted mennyire elterjedt, hogy aki rendszeresen olvas, az előbb-utóbb írni is fog, vagy eljátszik a gondolatával?

Akiknek – annak reményében, hogy még nem kapták meg – továbbpasszolom (ha volt már náluk a labda, elnézést, nem volt időm mostanában követni a blogbejegyzések nagy részét):

1.      @Algernon

2.      @Chiara

3.      @Connie

4.      @Tessa

5.      @Cotta

6.      @lengyeldavid

7.      @Timucica

8.      @shizoo
      @papirzsepi
      @Sister