Adj egy katonát! (2.)

A megszokott útvonal, az ismert rituálék lassan visszazavarták a tudattalan mélységeiből előbukkant kételyeket. Mire végigjutott a folyosón, beírta a nevét az őr előtti asztalkán heverő könyvbe, alsónadrágra vetkőzve átesett a mustrán, és az öreg fickó megadta az engedélyt a kapun való kilépésre, már fakóvá kopott az átvirrasztott éjszaka és a hajdani sorstárs emléke.

Kint a szabadban megrázta a fejét, mintha az utolsó kétségmorzsákat is ki akarná szórni az elméjéből. Felnézett az égre, ahogy a köd eloszlott, úgy tűnt, magával vitte a hideget is, szeptember közepe és a magaslati szellő ellenére melegebbnek érezte a levegőt, mint odabent az épületben.

Délre járt enni, főként azért, mert a többség úgy vélekedett, hogy ebédidő egyenlő déli tizenkettő, és vagy tizenegy, vagy kettő körül lepték el az üvegfalú kalitkát, azt képzelve, így elkerülik a tumultust. Ennek eredményeként a valódi ebédidő idején Andris biztosan talált ülőhelyet.

Nem sietett, ha az ember előreláthatóan élete végéig foglya lesz ennek a négy hatemeletes háztömbből és egy földszintes épületből álló mesterséges terráriumnak, hirtelen minden terv ráérőssé válik. Be kell őket osztani: ebben a szituációban túlontúl végtelennek látszik egy emberi élet. És túlságosan idegesítő bármi, ami emlékeztet erre.

A földszintes épület látta el az étkező, kultúrház és szórakoztatóközpont funkciót, de Andris hetek óta nem járt az ebédlőn kívüli helyiségekben, sokszor még Andi jelenléte is bosszantóan nehezedett rá a közös lakásuk kis terében.

Itt nem kellett külön ellenőrzésre megállnia, őrből is mindössze egy tartózkodott a bejárat és a blokkok közötti betonon: a lány úgy tűnt, észre sem vette Andrist, katonásdit játszott, mereven masírozott fel-alá, és időnként rámosolygott a vállára vetett puskára. Szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, Andris gyanította, hogy nemrég került be a védelmisek közé. Nem intett a lány felé, hanem úgy döntött, hogy ma kivételesen beül majd a társalgóba, és a pendrive-jára menti, ha talál valami érdekes olvasnivalót. Internet nélkül mindössze annyi adat, információ maradt elérhető, amelyet összegyűjtöttek a társalgó gépeire, de onnan legalább kedvére mazsolázhatott.

Az időzítése még mindig bevált: amint Andris belépett az üzemi konyhára emlékeztető helyiségbe, és felszínesen körülnézett, megállapította, hogy rajta és a konyháson kívül mindössze öten tartózkodnak odabent, és mind az öten esznek, így sorba állnia se kell. Békésnek tűntek, egyetlen hangos szót sem hallott, bár gyanította, nem azért ülnek egymástól ilyen távol, mert az életben nem találkoztak korábban. Itt mindenki ismer mindenkit. Négyszázöt ember lassan ötödik éve egy akolban. Kivett egy időmart, sárga tálcát a többi közül, és megnézte a kínálatot: bab vagy káposzta. Az időtlenségnek készült páncélosok sosem látszanak elapadni, a millió és millió fogyasztónak felhalmozott áruházkészletek kifogyhatatlannak tűntek, és bár a hűtők nélkül a romlandó ételek elveszítették zsákmányszerepüket, maradt azért bőven miből válogatni. Még ha unalmassá is vált egy idő után a bab-káposzta-löncshús hármas, az éhezés nem fenyegeti őket.

Egyik fogáshoz sem volt igazán kedve, így megállt az ablak előtt, és miközben a srác a túloldalon várakozóan lengette a merőkanalát a két bödön felett, azon töprengett, melyik lesz kevésbé íztelen.

-          A C menüt betolták már, mi?

Andris összerezzent a hangra. Nem vette észre, a férfi mikor osont mögé a saját tálcáját szorongatva, és ahogy hátrasandított, Doki vigyorából levonta a következtetést, hogy levakarni sem fogja tudni.

-          Nem láttam mást.

- Mert elfogyott – vetette közbe a konyhásfiú, és közben úgy formálta a szótagokat, mintha a két srác a pult előtt halláskárosult lenne.

- Azt hallottam, hogy valami hús volt, és nem konzerv. – Doki az órájára nézett, felsóhajtott, majd a jobboldali bödönre bökött. – Amíg Andris eldönti, mivel óhajtja megtölteni a bendőjét ebből a pazar kínálatból, nekem kúrj ide egy adag babot, hadd szóljon!

Andris úgy érezte, a kedélyes hang a maradék életkedvétől is megfosztja, csakazértis a káposzta mellett döntött, és ezt egy határozott mozdulattal, szótlanul jelezte. Doki előbb megkapta a gusztustalanul egybeálló, barna masszáját, de nem tágított Andris mellől. Fura fazon volt: két évvel ezelőtt jelent meg a Bárka kapuja előtt, az egész teste tele volt friss, vérző harapás-, és karmolásnyomokkal. Az őrök be se akarták engedni, de amikor a fickó erre azzal reagált, hogy felhívja a mentőket, csak dobjanak ki neki a rácson egy telefont (és akkor mellékesen azt is felajánlotta, hogy nekik is szívesen megereszt egy hívást a pszichiátriára, ez a zombimese nem éppen egészséges mentális állapotra utal), akkor sejteni kezdték, hogy valami nem oké. Beengedték – huszonnégy óra helyett hetvenkettőt töltött karanténban, de Doki nem változott élőhalottá, sőt, el sem nagyon akarta hinni, hogy léteznek. Nem volt teljesen tiszta a fickó, mert a nevét nem árulta el, és a zavaros meséjéből a világtól való elvonulásról csak annyi lehetett az igaz, hogy Doki tényleg évek óta a szabadban él, messze a civilizációtól. Mindössze a peches találkozás egy csapat farkassal mentette meg attól, hogy lefelé tartva ne érje el azt a zónát, ahol már összefuthatott volna kevésbé barátságos társasággal néhány zombi személyében. Miután a polgári nevét azóta sem kottyantotta el, ezért az alkarján lévő, haloványkék börtöntetkónak látszó „doki” felirat után őt is így kezdték szólítani. Ő pedig szemmel láthatóan elégedett volt ezzel a megoldással.

Andris nyomában maradt, amíg a fiú keresett egy kellőképpen sok üres asztallal körülvett helyet magának, aztán szemközt vele huppant le.

            - Hallottam, valakit megint megharaptak – hajolt előre kíváncsian.

Andris vállat vont, nem szívesen beszélt volna a karanténban töltött éjszakáról. Azok a helytelen gondolatok azzal fenyegettek, hogy a felidézéssel együtt visszacuccolhatnak a fejébe.

            - Ki volt a srác? – Doki magasról tett arra, hogy Andris elutasítóan a tányérjába bámulva eszik.

            - Nem mindegy?

A nagydarab, szakállas férfi utálkozva elhúzta a száját:

            - Tudod, miért barátkoztam veled, Andris? – azonnal meg is adta a választ a kérdésére. – Mert te eddig nagyjából nyugis csávónak látszottál. – Hátradőlt a székén, eltolta magától a tányérját, és a szemét végighordozta az ebédlőn. Megemelte a hangját. – Itt mindenki idegbeteg! Nem csak a zombis sztorik miatt hittem sokáig azt, hogy a Lipótból szélnek eresztett dilisek magánskanzenjébe csöppentem, hanem mert itt mindenki úgy hülye, ahogy van. Egy kibaszott mosolyt nem lehet megereszteni, mert azonnal beszól valamelyik agyilag zokni.

Andris ingerülten felnézett. Letette a kanalat, egészen elment a kedve az ebédtől.

            - Nem gondolod, ha rajtad kívül senki más nem érzi magát wellnesshétvégén, akkor nem velünk, hanem a te készülékedben van a bibi?

            - Ne mondd azt, hogy ez normális! – Doki az állával előrebökött, ahol Andris mögött méterekre egy ziláltfrizurás, csont és bőr lány turkált utálkozva a tányérjában. Andris hátranézett, majd visszafordította a tekintetét. Ismerte a csajt a B blokkból, vagy tucatnyi öngyilkossági kísérletet tudhat a háta mögött amióta felépült a Bárka. Eddig szerencséje volt, időben húzták ki a fejét a sütőből, vagy vágták le a kötélről. Bár ahogy napról-napra fogyott, és úgy járt-kelt a tömbök között, mint valami katatón, Andris néha elgondolkozott azon, hogy valóban szerencsének tekinthető-e, hogy még él. – Fogadásokat lehet kötni arra, hogy Halálmadár kisasszony legközelebb mivel próbálkozik. Beszállsz, Andris? Hiszen szerinted ez normális. Na?

            - Halkabban, az ég szere…

            - Vagy nézd meg azt a két tehenet ott a sarokban! Szerinted normális, hogy önző módon idekölkeznek, amikor azok a szerencsétlen kölykök zombicsemegeként, vagy rosszabb esetben egy zárt bunker foglyaiként végzik? Szerinted normális?

            - Fogja be, maga börtöntöltelék! – állt fel az egyik nő a két kismama közül.

Doki felemelkedett a helyéről, és olyan hangerővel bődült el, hogy még a konyhások hátul, sőt, talán a két helyiséggel arrább lévő társalgóban is hallhatták a szavait.

            - Mit fog mondani a gyereknek, he? Milyen jövőt vázol fel majd neki? Disneyland helyett zombitúrára viszi, aztán meg további szaporodásra buzdítja, hátha majd a belterjességtől egyre idiótábbá váló nemzedékek ezt boldogságnak élik meg?

Andris az asztalra csapott, miközben a nő visszakiabált, és az érzéketlen tuskó szinonimáit szórta Doki fejére.

            - Én ezt nem hallgatom tovább! – Nem vitte vissza a tálcáját, felpattant a helyéről, és annyira igyekezett, hogy kijusson az ebédlőből, hogy útközben két széket felborított.

            - Ez az, baszd meg, menekülj csak! – kiáltott utána Doki.

A kiáltást még hallotta, a többi beleveszett a feltámadó veszekedés szidalmaktól hemzsegő zajába. Az odabent tartózkodók mindegyike, talán a konyhások is beszálltak a verbális hajtépésbe a maguk egyéni sérelmeivel.