„Nevem Robinette Broadhead, ettől függetlenül hímnemű vagyok.”
Valahogy kimaradt, elkerült, így amikor megláttam az Ulpius kiadásában megjelent könyvet, első pillantásra azt hittem, kortárs sci-firől van szó. Örültem volna, ha így alakul, de az Átjáró 1976-ban született. Vagyis nem csodálkozom, hogy igazi, vérbeli, alapos, lebilincselő, hiszen azokban az évtizedekben rengeteg örökérvényű tudományos fantasztikus regény látott napvilágot.
Röviden a történetről:
A regény két helyszínen-időben játszódik, az egyik egy analitikus pszichomasina terápiás szobája, ahol egy ember - aki a nyomorból a legirigyeltebbek közé, a Kupola és a Teljes Orvosi biztonságába küzdötte fel magát -, beszélget Sigmunddal, a pszichiáter szerepét betöltő robottal. A másik szál a múlt: Robinette (Rob, Robbie, Bob) útja a reménytelenségből az iszonyatos árakkal megfizetett gazdagságig.
A jövőkép sötét; az emberiség éhínséggel, nyomorral küzd, a túlnépesedés, a lecsökkent élettér elkeseredett lépésekre készteti a boldogulni vágyókat. A Vénusz és a Mars kolóniái nem nyújtanak esélyt a kitörésre, a lehetőség az űrben van, egy nem túl nagy aszteroidán, amelyet Átjárónak hívnak. Félmillió évvel ezelőtt egy idegen civilizáció hagyta ott használati utasítás, és bármiféle üzenet nélkül üres hajóinak százait. A hajók vezérlőpultja megfejthetetlen, viszont működnek. Elindulnak, és pusztán a sors, valamint a félmillió éve eltűnt hícsik a tudói, hova viszi a vakmerő próbálkozókat, és hogy vajon élve kerül-e vissza, aki egyáltalán visszatér. Ide toboroz a Tröszt nevű szervezet vakmerő kalandorokat, akik a jobb élet lehetőségéért, a jutalomért, az ismeretlen úti célok végén remélt értéktárgyakért-felfedezésekért kapott pénzből szeretnék megvásárolni maguknak az emberhez méltó életet.
A regény főhőse, Rob, lottón nyert összegből váltja meg a jegyét az Átjáróra. Ahol aztán szembesül azzal, hogy mennyi áldozattal jár az ismeretlen technológiával való kísérletezgetés, és folyamatos küzdelem vár rá: megfutamodna, de nincs hova, elvegetálhatna, visszatérhetne a nyomorba, de ott a lehetőség az orra előtt.
A lehetőségeket pedig meg kell ragadni. Nem számít az ára. A jövőben, a másik szálon megpillantott Robinette, akivé vált, elbizonytalanít, megkérdőjelezi azt, hogy vajon tényleg megérte-e neki az ár, amit fizetett.
Három olyan erényét emelném ki amellett, hogy szerettem olvasni, három olyan tulajdonságát a könyvnek, ami nekem fontos egy sci-fiben, szeretek egy regényben, és vonzóvá teszi számomra azt. Az első, hogy itt igazi sci-firől van szó, vagyis tudományos fantasztikus: Pohl bizony nem csak elsétálhatott egy planetárium mellett, ír színképtípusokról, Russel diagramról, beszél pl. a Barnard csillagról, és kapunk egy kis ízelítőt a szingularitásból, fekete lyukakból, neutroncsillagokból. A második vonás, amely megkapott, az a pszichológiai-pszichoanalitikus szál. Két univerzum van, amely nagyon elvarázsol: az egyik a külső világegyetem, a másik a belső. És itt mindkettőbe bepillantást nyerhetünk.
Önmagában ez a két vonása a könyvnek elég lett volna ahhoz, hogy megvesszek érte, de Pohl bevetette a harmadikat is, ami a gyengém, és ezzel meg is vett kilóra: a hangneme. Közvetlen, nem kendőz, laza a nyelvezet, naturista az ábrázolás.
Ami nem tetszett benne annyira, mert olyan is volt:
Néhol feleslegesnek éreztem a fekete keretes adalékanyagokat: hirdetések, szerződések, előadás átiratok, valamint néhány kivonat a terápiából, és pár magánlevél. Megakasztotta a sztorit, előfordult, hogy csak fél szemmel futottam át, hagyj már békén ezzel, a történetet folytasd – érzéssel kísérve.
Aztán a másik, ami nem jött be, az a borító. Mit keres az a kékfejű izémizé az elején, amikor köze sincs a történethez? Emberekről szól embereknek, egy fia kékfejű kiskopasz nem mászkál a regényben. (Hallottam, hogy később lesz, de az első kötetben nem volt).
A sztori 10/10-es, a borító no komment, jöhet a folytatás.
„Van itt bent valami, amiről képtelen vagyok beszélni, s amire félek még csak rágondolni is; de ezt a legbenső iszonyt egy olyan külső köpeny veszi körül, amiről már képes vagyok szólni. Ez a köpeny pedig nem más, mint az objektív valóság.”
„Bűntudat. Félelem. Fájdalom. Irigység. Ható és befolyásoló tényezők.”
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004
351 oldal
2480 ft (400-ért vettem akciósan a Lírában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése