Talán ez év első felében került szóba egy beszélgetés során,
hogy zombi és ember közötti szexuális aktust akár komolyan is bele lehetne
szőni egy sztoriba. Persze elhülyéskedtük a témát, de azért megszületett a
fejemben egy ötlet, és eljött az ideje, hogy elkészítsem folytatásos novella
formájában. Ez afféle búcsú is az írástól, ha már elkészítettem hat regényt, és
ezzel felforgattam a normális sorrendet (azt mondják, novellákkal vagy fiction
írásokkal szokás elkezdeni egy „írói karriert”, legalábbis az a megszokott,
mielőtt saját fába vágnánk a fejszénket), azért még tehetek egy utazást egy
másik világban.
A novella nyelvezete, az események sok helyen 18+-os korhatár
besorolásra érettek, úgyhogy kéretik CSAK FELNŐTT érdeklődőknek belepillantani.
Kétnaponta tervezem feltenni az újabb részeket, de novellának készül, így nem
hiszem, hogy öt-hat bejegyzésnél hosszabbra fog nyúlni, maga a cselekmény és a
személyiségtorzulás sem kíván szerintem nagyobb terjedelmet (azért is
időzítettem több évvel a Jóslat utánra az eseményeket).
A másik oka a helyzetnek, időnek, hogy már-már betegesen
érdekel a „sok-idegen-egy-helyre-zárva-kényszerhelyzetben” alapfelállás. Mindig
szerettem volna egy ilyen történetet.
Ez egy Holtak világa ihlette fanfic, nem ismerem Dávid és
Richárd szándékait, hogy milyen sorsot szánnak a túlélőknek, úgyhogy ez az én
verzióm. Ami a karaktereket illeti, egyedül két személyt hagytam életben az én évekkel
a Jóslat után játszódó novellámban: Andrist és Andit. A személyiség problémáját,
hiszen én pusztán olvasóként ismerem a karaktereket, úgy próbáltam áthidalni,
hogy tudom, a Jóslat idején a fiatal felnőttek még a „civilizált” arcukat
viselték. Eltelt öt év, öt szükségkörülmények között, folyamatos feszültségben
leélt év.
„Ó igen, a gonoszság, ahogy két ezredévenként szabályos
egyhangúsággal szokta, telítődött, s alighogy elérte a harmatpontot,
kicsapódott, és természetes idegmérgeivel bénadöglést bocsátott az emberiségre.”
Határ Győző: Éjszaka minden megnő
1.
Igyekezett kizárni a tudatából a
szobát, és mindent, ami a háta mögött zajlott. Andris merev tartással szobrozott
az ablaknál immár órák óta. A távolban oszlani látszott a köd, amely nem
engedett túltekinteni a szélső B barakk kerítésének rácsain, nem mintha a talaj
közeli, szétkavarodó lisztpermetben fel-feltünedező csupasz sziklákon bármi
látnivaló akadt volna. Kilométerek távolában kezdődik a ritkás erdőség, akkor
is pusztán sejteni lehet az első törzseket, ha odakint egy szem felhő nem
piszkítja az eget. Hallotta Roland nehézkes szuszogását, ahogy a férfi a
felszökő lázával, légszomjával küszködik, és hallotta Kokszos lépteinek lassú
koppanásait, amikor a fal melletti asztalon heverő táskájához sétált. A
rákövetkező nejloncsiripelésből levonta a következtetést, hogy Kokszosban
szemernyi tapintat sincs: a falhoz bilincselt Roland közel huszonnégy órája nem
evett, nem ivott, ő meg előkaparja az elmaradhatatlan fél tábla szalonnáját,
hogy aztán úgy tömje a pofájába, mint hülyegyerek az első randi előtt a tic-tacot.
Roland
súlyos szuszogása felgyorsult.
- Ne csináld, haver! Egész éjjel nem
ettem..
Kokszos
válaszul tele szájjal felröhögött.
- Legalább egy korty vizet adj –
próbált alkudozni Roland. Nem csengett túl sok remény a hangjában.
Andris
úgy érezte, mintha az odakint szétszéledő lisztpermet a szájában vert volna
tanyát. Nem fordult hátra, kiszáradt ajakkal küszködve azzal, hogy hivatalosan
semleges maradjon a hangja, közbeszólt:
- Adj neki, Jani. A társunk.
- Egen? – bődült vissza Kokszos. – Csináld
a dolgod, Andris, és ne ugass az enyémbe! Ez itt nem a társunk, csak egy
nyavalyás zombi! Igaz, hulla? Éhes vagy? – a szalonna koppant az asztalon,
Andris a tükröződő üvegben látta, hogy Kokszos feltűri terepszínű ingének
ujját, majd Roland felé mutogatja az alkarját. – Kérsz egy katonát, Roli? Hm,
megkóstolnád Jani bácsit?
Undorító
vagy – már az ajkán volt a megjegyzés, de inkább nem mondta ki. Nem érne el
vele semmit: Kokszos Jani az atyaúristen, a négy blokk helyi fenegyereke, és
még hatalommal is bír. Andris kivételezett helyzetben van, az elsők között volt
a mentési időszakban, amikor ez a nyavalya rászabadult a világra, ha
közbeszólna, vitatkozni kezdene, csak Roland szívná meg. Kokszos ellene nem
tehet semmit a szájkaratén kívül, de ha Andris felbőszíti, majd véletlenül nem
a megfelelő helyen és időben ereszti a golyót Roland testébe, és a fiú, aki
nemrég még együtt állt sorba velük az ebédlőben, akinek ugyanolyan álmai,
reményei vannak még, mint nekik, és most a halálára vár, megfosztatik a gyors
vég lehetőségétől.
- Mi van, nem kell? Finom husika.
Andris
az ablakon túli világdarabkába kapaszkodott a tekintetével, és legszívesebben a
fülét is befogta volna. Két napja együtt kártyáztatok, és röhögtetek az
ezeréves vicceken, te seggfej! A gondolatra görcsösen ráfeszültek az ujjai a jobbjában
szorongatott noteszre. A távolba vesző, kiirtott erdő fatörzscsonkjai között
alig kivehető, délibábként remegő alakok bóklásztak. A mozgásukból Andris
azonnal megállapította, hogy élőhalottak. Talán ketten-hárman lehettek, a
messzeségből nem tudta biztosan. Nem feléjük tartottak, úgy festett, céltalanul
és véletlenül kerültek ilyen közel a Bárka határához, de a csendesen tornyosuló
épület nem ébresztette fel a vadászösztönüket. Nem bántják egymást. Azok ott
odakint nem rúgnak a saját fajtájukba. Andris elhessegette volna a felötlött
gondolatot, de a hangok a szobában, Kokszos bivalyerős állkapcsának monoton
kérődzése a szalonnapörcön, Roland hisztéria közeli lélegzetvételei, a csövön
megcsikorduló bilincs fémes nyivákolása nem engedték, hogy elhaljanak a fejében
a visszhangok: azok odakint legalább egymást nem marják meg, míg ők…
Öklendezés
törte meg a siralmas neszeket, Andris karján megfeszültek az izmok.
- Jegyezd fel, töki: vérhányás,
utolsó stádium – Kokszos arrább taszította a szalonnáspakkját, a fém kattanása
jelezte, hogy kibiztosította a fegyverét.
Roland
felköhögött, majd hányingertől elcsukló hangon könyörögni kezdett:
- Még élek! Kérlek, még én vagyok,
én vagyok… Nem vagyok zombi! Hadd… hadd búcsúzzak el Nóritól, csak egy kis…
- Az előbb még éhes voltál –
vigyorgott Kokszos. – Adok egy kis emészteni valót.
A
lövés beledörrent a késő délelőtti csendbe. Andris tarkóját hideg permetcsepp
borzongatta meg. Szabad kezével belenyúlt a farmerja zsebébe, előhalászott egy
zsebkendőt, és letörölte a bőrére tévedt, parányi vérpermetet. A tekintete még
mindig a távolt bűvölte, mintha megbabonázta volna az a néhány vándorló élőholt
a horizont peremén, oda sem figyelve ejtette a padlóra a zsebkendőt.
- Egy szemétláda agyzabálóval
kevesebb – mondta Kokszos.
Andris
szabadulni vágyott, a közöny, az elégtétel, a rombolás gyönyörének rezgése a
másik szavaiban undorral szorongatta, felemelte a noteszét, és anélkül, hogy
hátrafordult volna, hogy odamenjen az asztalhoz, és normális körülmények között
jegyezze fel a halál beálltának idejét, az ablak előtt állva, tekintetét
többször a távoli alakokra emelve írta be szűkszavúan az eseményeket: Kovács
Roland, 23 éves férfi, A barakk, a tegnapi élelemszerző portya során
megfertőződött, és 23 órai karantén után megtörtént az átváltozás, majd a
likvidálás. 11:40. Amikor végzett, becsapta a könyvecskét.
Nem
nézett a halottra, az ajtó felé menet mindössze Kokszos fénylő bőrű képén
siklott át a tekintete, a noteszt távolról hajította az asztalra. De azért - bármennyire
kerülte is, hogy szemügyre kelljen vennie – a látóterének szélére odatolakodott
a padlón csillogó, nyálkásszürkés agyvelődarab egyik halma.
- Szólj, hogy küldjenek fel valakit
takarítani – vetette oda neki Kokszos.
- Szólj te! – felelte Andris.
Hirtelen villant fel a fejében a kép. Látta magát, amint nyugodtan odalép
Roland testéhez, lehajol, a fejéből maradt masszába túr, majd a markában a fiú
koponyából kimert agyvelejével Kokszos elé sétál, és legyömöszöli a fickó
torkán. Nem tette meg, de a gondolat olyan erős, olyan hívogató és ingerlő
volt, hogy megszaporázta a lépteit, mielőtt csakugyan elveszíti a mozdulatai
felett az uralmat. Kokszos Jani egy tapló, ez tény. De a szabályok szerint
jártak el, még ha a szabályok nem is beszélnek arról, hogy mekkora tapírság
verbálisan (olykor tapasztalta: fizikálisan is) beledöngölni utolsó óráik során
hajdani társaikat a padlóba.
Nem
bántják egymást. Azok ott odakint nem rúgnak a saját fajtájukba.
- Ha keresnek, az étkezőben leszek –
köszönt el színtelen hangon, majd kinyitotta az ajtót. Kokszos Jani
utánamorrant:
- Tudom, napirendbuzikám.
- Baszódj meg! – Andris bevágta az
ajtót maga mögött, így Kokszos valószínűleg nem hallotta ezt a megjegyzését.
Napirendbuzi.
Andris
tudta jól, hogy ez az egyetlen, a szigorú napirend, ami megóvhatja attól a
kórtól, amely a túlélők felé nyújtogatja láthatatlan csápjait. Negyedik éve
élnek a Kékestetőtől nem messze ebben a bunkerben. Kitörni innen? Hova? Odakint
már remény sincs arra, hogy az élőhalottak egyszer valamikor a jövőben
méltóztatnának bomlásnak indulni, vagy netán a fogyatkozó emberiség megcsappanó
agyvelejének köszönhető diéta miatt éhen vesznének. Tervek, célok, álmok és
életutak estek csapdába ebben a mesterséges burokban. Ha nem ragaszkodnának a
szigorú napirendhez, a tettetéshez, hogy élnek, akkor akár ki is mehetnének
felkínálni magukat az értelemnélküli örökkévalóság két lábon járó angyalainak.
Ha nincs időbeosztás, nincsen külső fegyelem, előbb-utóbb megkergülnek. Andris
naponta tapasztalta, mivé korcsosítja az embereket ez a kiúttalan semmi, a
monoton hétköznapok, a kényszerű összezártság, odakint a biztos halál
(halhatatlanság?) fenyegető közelsége. Nem tartotta különösnek Kokszos
viselkedését, sőt, Kokszos ma kifejezetten a békésebbik arcát mutatta Roland
felé – ha bal lábbal kel, bizonyára felvesz egy kesztyűt, és cipóra veri a
képét, mielőtt az átváltozás kezdetét veszi. Emberség, részvét? Ugyan kérem,
ebben a helyzetben nem várhatóak efféle finomságok.
Andris
az órára nézett: 11:50. Tíz perce van átérni az étkezőbe. Tíz perc arra, hogy
az őr a blokk szélén átnézze, nem harapta-e meg Roland a karanténban, és ha
bármiféle friss karcolást talál rajta, díszkísérettel vitesse vissza abba a
szobába, ahol majd ő is huszonnégy órán át bizonygathatja a fűtéscsőhöz
bilincselt jobbal, hogy egy zombi sem került nyálközelbe a horzsolásával. Talán
ezért olyan kevés a verekedés, ezért elégszenek meg ordibálással a forgó szemű
idegkimerültek. A Bárka négy blokkból áll: átjutni egyikből a másikba csak
átvizsgálás után lehet.
De
lassan ez sem akadályozza meg a túlélőket, hogy elharapják egymás torkát.
Andris
elindult az étkező irányába, és közben abban reménykedett, hogy sikerül
elüldöznie azt a két ismétlődő gondolatot: a távolban poroszkáló, egymásról
tudomást sem vevő zombikat, és azt, ahogy letuszkolja Kokszos gigáján Roland
vérmaszatos, csontszilánkoktól durva tapintású szürkeállományát.
Talán
ő is kezdi elveszíteni a józan eszét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése